(Márai Sándor: Szindbád hazamegy)
|
Krúdy a Nyugatban |
Volt egy könyv, amely mindig társam volt bajban,
betegségben, soha nem hagytam el, nem utaztam nélküle sehova. Nem is a szokott
helyén, a vászonkötéses Márai-összes között tartottam, hanem az ágyam melletti
alacsony dohányzóasztalon. Legutóbb azonban, mikor gyűjteményes kötetemhez (
Függőleges veszedelmek) az
irodalomjegyzéket állítottam össze, hiába kerestem. Sem
a helyén nem volt, sem a dohányzóasztalon. Talán
valakinek nagyon dicsértem, s ez lett a veszte. Kölcsön kérték, aztán
elfelejtették visszaadni. Így hát mégis csak elhagytam őt, életem nagy
szerelmét, Márai
Szindbád hazamegy c.
könyvét.
Az irodalomjegyzékbe
végül ezt írtam: „Krúdy mindent tudott a millenniumi Magyarországról, amit
tudni lehetett és azt is, amit még nem. Aminek még nem volt formája, nem volt
neve, aminek még nem alakultak ki a gondolatpályái, ami még csak az érzelmeink,
vágyaink, szenvedélyeink, szégyeneink, bűneink, büszkeségeink mélyén rejtőzött.
A millenniumi Magyarország, ez a regényes és színpadias, petárdáktól
hangos kor érlelte őt igazi íróvá.
Azzal is hatott rám, amit írt, de azzal is, ami két írása között történt vele,
a csöndjeivel, az éjszakáival.”
Nem tartott soká a Szindbád hazamegy nélküli életem. Az antikvarium.hu-n beszereztem egy vadonatúj példányt (Vörösváry Publishing)
. Azonnal nekiláttam, hogy ebbe is bejelöljem
azokat a részeket, amelyeket különösen kedvelek. De hamarosan rájöttem, ennek már semmi értelme. Az egész
kötetet megjelölhetném. Aztán elkezdtem kiírni belőle részleteket. Van ilyen,
amikor az ember különösebb cél nélkül, öregesen elérzékenyülve, állandóan ahá-t
mormolva másolgatja a Mester mondatait.
Utazásokról
Szindbád
világéletében szeretett kényelmesen utazni. Azt mondotta, hogy az utas, kinek szíve
oly nehéz, mint poggyásza, nem is utazhat elég kényelmesen. [...]
Poroszkáltak a meleg
reggelen Budapest felé, az úr, a kocsis és a lovacskák:mintha láthatatlan
temetési menetet kísérnének. De a valóságban sütött a nap,és az élet
csodálatos illata áradt el a Duna menti táj fölött. A hajós fáradt szívedobolni kezdett a
májusi napfény érintésére. Talán ez a legszebb az életben,
gondolta most, a
rozzant kocsiban, botjára dőlve és csukott szemekkel. Ez alegszebb az életben,
megélni még egyszer a májusi reggelt, megfürdetniarcunkat a sistergő
tavaszi napfény illatában és gőzeiben s tudni, hogy az életmögöttünk van és
semmi nem fáj már többé igazán, a nők hazudhatnak, amitakarnak, a férfiak
rabolhatják a pénzt és törhetik a fejüket gonoszmesterkedéseiken, s
mi közben tudjuk, hogy az élet közömbösen megy tovább,velünk és nélkülünk,
s mindaz, amitől szenvedtünk, eloszlik az időben és anapsütésben, mint
ahogy eloszlik a májusi fény érintésére a reggeli köd a Duna
fölött. [...]
Nőkről
|
Latinovits Szindbád szerepében |
Egy időben Szindbád könnyen,
szívesen és sokat hazudott a nőknek. Legtöbbször azt ígérte nekik, hogy
Egerbe viszi őket, Gárdonyihoz, aki jó barátja, s az egri fogadóban csárdást
táncolnak majd éjfél után, mikor már a kegyszerekben utazó ügynökök is
lefeküdtek, s a kanonokok közül csak a fiatalabbak merészkednek be a „Korona” éjféli
szélvonattal átszellőzött termeibe. A nők, mint az irodalom dolgaiban
tökéletesen tájékozatlan lények, sokáig hittek Szindbádnak: elhitték, hogy az egri remete
Szindbád tiszteletére éjfél után csárdást szokott táncolni, s legtöbben azt sem
tudták, hogy A láthatatlan ember
szerzője jó ideje meghalt már, s békén álmodja
a dombtetőn, melyet az egri várfalak öveznek, az örökcsillagok alatt
szomorú, titkos álmait. [...]
Sok múlik a nőkön –
gondolta dünnyögve, tartózkodó elismeréssel a hajós. Ritka volt a nő, aki
helyén állott az életben, s nemcsak az almáriomok fiókjaiban, hanem a ház
lakóinak lelkében is tisztaságot és rendet tudott tartani. Az ilyen házba csak
belépett az ember, s már úgy érezte, minden a helyén van. A kamra éppen olyan
tömött volt jóízű és hasznos holmival, mint a háziak lelke. A béke és a türelem
illata úgy úszott a szobákban, mint tavasszal a hasas zöld
üvegvázákban elviruló kerti virágok szaga. Mert az élethez nemcsak virtus
kellett és okosság, hanem türelem és jámbor szándék is kellett hozzá, egyfajta
mosolyogva csodálkozó beletörődés, mely nélkül nincs összhang a szívekben, s a
bútorok is oly sután, mérgesen, rendetlenül állanak a szobákban, mintha részt
kellene venniök a háziak perpatvarában. [...]
Világi dolgokról
A valóságban a hajós
megfontolt természetű volt. Legszívesebben takarékkönyvet
váltott volna a budai Fő utca régi banküzletében, ahol a pénztáros naphosszat
miséket írt a hangjegypapirosokra, s a betérők oly bizalmasan
társalogtak a hivatalnokokkal, mint egyetlen nagy család, a józanéletű és megbízható
polgári család tagjaihoz illik. Ebben a bankfiókban szeretett volna pénzt tartani
Szindbád, s a betétkönyvet otthon belevarrni a szalmazsákba. Aggályos volt és
megfontolt, s ezt az érzést túlzással és széles mozdulatokkal leplezte önmaga előtt.
Mindent túlfizetett, noha oly pontosan ismerte a tárgyak és
világi dolgok igazi
értékét, mint egy kofa a nagy vásárcsarnokban. Félig behunyt szemmel járt a
világban, melynek jelenségeit valamilyen érthetetlen, önmagaszámára is
megmagyarázhatatlan értesültséggel tartotta számon, pontosan tudta, mi az értéke
egy embernek, vagy átmeneti kabátnak, hol mérnek tiszta bort és igazi
költészetet, melyik nő fizet érzéssel az érzésért s melyik érdemtelen arra, hogy egy férfi
akár csak egy cigaretta elszívásának időtartamára is rosszkedvű legyen
miatta, ismerte az öblös hangú közéleti férfiak becsületszavának és
fogadkozásainak értékét, s tudta, hol lehet olcsó és
megbízható
harisnyákat vásárolni. [...]
– Az író – mondta
néha Várdalinak, a tanítványnak – szag után megy, mint a róka. Ha tudnák az
emberek, amit mi tudunk, serétet küldenének minden igazi író bőre alá. [...]
– Isznak-e még a
„Kék hordó”-ban reggelenként eperpálinkát?
– Csak az úriemberek
– mondta a kocsis – és az öregebb kocsimosók. Nagyon kevesen isznak már
eperpálinkát a városban.
– Így vesznek ki a
szép szokások – mondta mérgesen Szindbád. – Hallom, újabban valamilyen
förtelmes kotyvalékot iszik az ifjúság, szeszek zagyvalékát, melyet koktélnak
neveznek.
– Erről nem
hallottam, nagyságos úr – mondta a kocsis, és a lovak közé csapott, mintha
megijedt volna e hírtől.
– Jó helyről tudom –
mormogta a hajós. – Kászonyi Pista mondta, aki személyesen ismer
két színésznőt. De meg van írva, hogy veszélybe jut a nemzet, mely nem tiszteli
az ősök hagyományait. A kocsis nem felelt, s a lovak, mintha megértették volna
Szindbád rosszalló mormogását, szaporábban kezdtek ügetni. A hajós hátradőlt az
ülésen, és visszavonult hallgatásába. Legszívesebben már csak kocsisokkal és
pincérekkel beszélgetett, de azokkal is csak a legszükségesebbet. [...]
Fürdőről
Ez a fürdő a ritka
helyek közé tartozott a városban, melyet még nem bontott meg a kor csákánya s
ahol a hajós jól érezte magát. Szerette az egyemeletes, sárga ház méreteit,
szerette a kapualjat, ahol nem volt semmiféle különös látnivaló, s mégis,
minden alkalommal,
különösen téli hajnalokon, mikor az utas bálból vagy éjszakai kávéházból érkezve,
lila orral és dideregve átlépett az üvegajtó küszöbén, egyszerre otthon
érezte magát, az otthonnak egy nehezen meghatározható, csaka hajós és kortársai
számára érzékelhető válfajában, ahol nem volt bútor, sem kanári, s mégis
otthon volt, a szónak valamilyen nemesen hazátlan, férfias és komor értelmében.
Már a bejárat és a folyosók szagát is szerette a hajós. Mert terjengett itt
valamilyen ismerős és nyers illat a meleg levegőben, a meleg víz, a
dörzsölő törlők
kissé klóros szaga, aztán az emberi testek nem éppen finom, de nem is kellemetlen,
természetes és emberi illata. [...]
„Emberek valánk! Miért
szégyenlenők ezt?” – idézte néha, orrcimpáját tágítva, emlékező
szimatolással a hajós, mintha tartani lehetne tőle, hogy a félszemű és kemény
indulatú Kölcsey is itt áztatja bütykeit, megszeppent elégtétellel, miután
elmondta gonoszkodó gyászbeszédét áldozata, Berzsenyi ravatala fölött. [...]
Igen, volt e szagban
valami a testi sors, az egészség és a betegség, az éjszaka és a
nyavalya, a szappan és az izzadság keverékéből, s mindenestől mégis barátságos és
elviselhető volt az egész, mint a nagyon régi családok hálószobáinak szaga,
ahol éltek, nyögtek, szerelmeskedtek, aludtak, potrohos hassal álmodoztak,
szültek és a halállal viaskodtak a régi emberek.
Könyvekről
Könyv kevés akadt
csak a házban, s Szindbád nem bánta ezt, mert a könyvek nagy
többségét gyanakvással szemlélte, s azt tartotta, hogy a rossz könyv, amely
hazudik és érzeleg, többet árt, mintha semmiféle könyvet nem olvasnak a jó
szándékú emberek. „A rossz irodalom tanította meg hazudni a
nőket, dölyfösködni
és becsvágyuk után loholni a férfiakat. Okosabb, ha kalendáriumot
olvasnak” – morogta a hajós.
Hallgatásról
A régi Magyarországon
még tudtak hallgatni érzéseikről az emberek. A szerelem nem volt közügy, az
emberi indulatokról csak a költők beszéltek, de ők is oly halkan és komor
szenvedéllyel, ahogy a haldoklók gyónják meg bűneiket. Arany János, Mikszáth és Gárdonyi
egy életet éltek le úgy, hogy senki nem hallotta ajkukról egy nő nevét; s
Szindbád néha tűnődött, mi lehetett e szemérmes, érzékeny és büszke szívekben?
Volt egy Magyarország, ahol nem mosták az emberi élet szennyesét a lapokban, a
belvárosi és Duna-parti kávéházakban, s ahol az emberek száját örök eskü
pecsétje zárta le. Szindbád ismerte még e férfiakat, s csak őket becsülte már a
becsvágyó, hiú és fecsegő városban. [...]
Ilyenkor szerette
legjobban a kocsmát, délután négy és hét között, mikor a hideg zsír- és
füstszag lassan szellőzik a félig nyitott felső ablakon át, az asztalokat már
leszedték, a személyzet bóbiskol és dolga után jár a kihűlt teremben, a
városban mindenki üzlete, gondjai, szenvedélyei után szaladgál, a főpincér nem
zaklatja többé a vendéget aggódó és udvariaskodó kérdéseivel, s olyan béke és
nyugalom árad el a teremben, mint egy középkori kolostor refektóriumában. Ilyenkor
szeretett néhány gondosan megválasztott férfi társaságában hallgatni Szindbád. [...]
Most úgy érezte,
hogy ez a különös nap, amikor minden olyan volt, ahogyan már ezerszer látta s
olyan is, mintha most látná életében először és ugyanakkor utoljára mindazt,
amit szeretett, elérkezett a fordulathoz, mikor békélt lélekkel adhatja át
magát a hajós a nirvána hullámainak. Mert Szindbád szíve mélyén hitt a keleti
bölcsességben, s legszívesebben pap lett volna Buddha valamelyik kolostorában,
ahol a beretvált fejű szerzetesek oly közömbösek, mint a sás a szent tavakban,
s a fájdalom úgy pereg le a lélekről, mint a vízcsepp a lótuszlevélről. Ilyen
szerzetes szeretett volna lenni Szindbád. De az élet arra kényszerítette, hogy
egy életen át harcoljon a betűvel, a lélekkel, a démonnal s aztán veszélyesebb
ellenfelekkel, melyekkel a sárkányölő Szent György sem tudott volna
megbirkózni: a méltatlan környezettel, a tudatlansággal, ízléstelenséggel, az
álirodalommal, a süket embertelenséggel. E harcban elfáradt Szindbád. Most
csendesen ült a „London” asztalánál, barátai körében, s úgy hallgatott, mint
aki már mindent elmondott az emberekről, s tudja, hogy hasztalan szólt, minden
írás hiába, egy homokszem el nem moccant a hazában.
Boldogságról
Hangokat hallott
Szindbád, mintha a láthatatlan mélyhegedű hangadása megszólaltatta volna
lelkében az egész zenekart, minden hangot hallott, mely a magyar élet kísérőzenéje
volt, a badacsonyi nádasok békáinak kuruttyolását hallotta, amint nyári
alkonyatkor fölhallatszik szavuk a hegytetőn
roskadozó Kisfaludy-ház tornácára, ahol cigányzene szól, s kéknyelű bor mellett
könyökölve oly messzire látni el Somogyba, Zalába, a kékeszöld víz partjain
túl, mintha a béke szigete és a boldogság utolsó tartománya lenne Magyarország. [...]
Sok időbe tellett, a
halántéka deresedett már, mire a hajós megtanulta, hogy az emberi kapcsolatokat
nem szabad a távoli és hömpölygő időbe építeni. A pillanat könnyű indián
kenuján siklott a boldogság és az öröm, az élet csodálatos, dús lombú partjai
között, s aki visszanézett és elengedte bódulatában a kormányt, felborult és
eltűnt a szenvedély örvényében. Az emberek a politikára panaszkodtak, az
adóprésre, öreg feleségük rigolyáit panaszolták, vagy a
hivatalfőnök zsörtölődő önkényével magyarázták boldogtalanságukat. De a
valóságban a legtöbb emberi baleset igazi oka az volt, hogy gyávák voltak
érzéseikhez, és túlbecsülték azokat. [...]
A hajós már csak
azokat a férfiakat becsülte, akik elég tapasztaltak és fegyelmezettek voltak,
oly fölényesen idomították ennen szenvedélyeiket és indulataikat, mint
Hagenbeck úr Hamburgban az oroszlánokat. Volt itt egyfajta titok, melynek
ismeretéért a hajós nagy árat fizetett, s a csodálatos az volt, hogy e titkot
még az irodalom sem tudta az emberek értésére adni. Oda kellett perzselni magát
az élet lángjához, s ugyanakkor meg kellett menteni lelkében azt a szemléletet,
melynek szirtfokáról oly hidegen, beavatottan és indulat nélkül nézte az emberek
tébolyodott párharcát, verekedésüket a nőkért, a pénzért, a becsvágyért, a
hiúságért, múló és romlandó javak birtokáért, az aranyfüstért, címért és
rangért, mellyel teleaggatták életüket és szalonkabátjukat, ahogy a kivándorló
nézheti a búcsú pillanatában, utolsó pillantásával az elhagyott haza fátyolos,
ismerős tájait.[...]
Szindbádnak az volt
a dolga, hogy mindent megéljen, amit a Kárpátok bércei között akartak,
cselekedtek és álmodtak az emberek, s ugyanakkor távol maradjon mindentől,
amire az emberek feltették lelkük üdvösségét; úgy nézze azt, amit szeretett,
mint a műértő a tájképet a tárlaton.