A színlelésről
Vannak,
akiknek az a sorsuk, hogy mindenben a rövidebbet húzzák. S nem azért, mert
tapasztalatlanok, vagy mert kevéssé ismerik az embereket, hanem mert csökönyös
természetük okán nem tudnak felhagyni az egyszerű viselkedéssel, hiányzik
belőlük a színlelés képessége, meg az a magam sem tudom, miféle hazug és
mesterkélt modor, melyet viszont a többiek, még a balgák is, akár akaratlanul
is, mindig magukra öltenek, s melyet a külső szemlélőnek, de saját maguknak is,
nehezen sikerül elválasztani természetes viselkedésüktől… Hiányzik belőlük a
világban használatos modor, de nem erényességből vagy saját elhatározásukból,
hanem mert teljesen hiábavalónak bizonyul minden arra irányuló igyekezetük és vágyuk,
hogy azt elsajátítsák. Így számukra nem marad más hátra, mint hogy lélekben
alkalmazkodjanak a rájuk kirótt sorshoz, és mindenekelőtt arra kell ügyelniük,
hogy ne akarják eltitkolni vagy elrejteni a rájuk jellemző őszinteséget és
természetességet: mert sosem hatnak olyan ellenszenvesnek vagy olyan
nevetségesnek, mint amikor színlelni próbálják a többiek megszokott
színlelését.
Az
unalomról
Az
unalom bizonyos
értelemben a legmélyebb emberi érzelem. Nem mintha osztanám azokat a
következtetéseket, melyeket ennek elemzéséből nem egy filozófus levont, hanem
mert úgy vélem, tulajdonképpen az unalom fejezi ki azt, hogy egyetlen földi
dolog, jobban mondva az egész világ sem elégíthet ki minket: nem jelent mást,
mint elgondolni a tér mérhetetlen kiterjedését, a világok számát és csodás
terjedelmét, s úgy találni, hogy mindez kevés és kicsiny saját lelkünkhöz
mérten; elképzelni a világok végtelen számát, a végtelen univerzumot, s
érezni, hogy lelkünk és vágyaink még ennél az univerzumnál is nagyobbak;
folyton elégtelenséggel és semmiséggel vádolni a dolgokat, s elszenvedni a
hiányérzetet meg az ürességet; s ezért szerintem az unalom az emberben lakozó
nagyság és nemesség legnyilvánvalóbb jele. Következésképp az unalmat kevéssé
ismerik az érzéketlen emberek, s igen kevéssé vagy egyáltalán nem az állatok.
Emberi színjáték
Ahogyan
szinte minden nő, ugyanúgy általában a férfiak is, főként a gőgösebbjei,
közönyt és megvetést mutatva jutnak előre és nyernek csatát, ill. szükség
esetén oly módon, hogy színből úgy tesznek, mintha nem törődnének a közönnyel
és a megvetéssel, és semmibe vennék őket. Mert ugyanaz a gőg, amely számtalan
embert visz arra, hogy lekezelően bánjon az iránta alázattal és tisztelettel
viseltetőkkel, őt magát olyanok megbecsülésének és elismerésének hajszolására
készteti, akik nem törődnek vele vagy nyilvánvalóan rá se hederítenek. Ebből
aztán nemritkán, sőt igen gyakran szellemes bújócska születik két ember
között, s nem csupán a szerelemben: amikor is ma az egyik a közömbös és a másik
az odaadó, holnap meg fordítva, az előbbi az odaadó s az utóbbi a közömbös. Mi
több, azt lehet mondani, hogy valami hasonló játék megfigyelhető az egész
emberi társadalomban is; hogy az élet minden szelete tele van olyan emberekkel,
akik az érdeklődésre elfordítják a fejüket, a köszönésre nem válaszolnak, a közeledésre elmenekülnek, de mihelyt
valaki hátat fordít nekik vagy elhúzza a
száját, visszafordulnak, földig
hajolnak és buzgón utána rohannak.
*
Giacomo
Leopardi (1798–1837) olasz költő, filozófus. Már húszéves korában
nemzetközi tekintélyre tesz szert klasszika-filológiában. A Nápoly környékén
pusztító kolerajárvány élete teljében, 38 éves korában ragadja magával. Életműve
nem tűnik nagynak, hiszen 34 vers, hét töredék, huszonnégy filozófiai dialógus,
egy szatirikus politikai eposz és a jegyzetfüzete maradt az utókorra. Mégis
nagy hatást gyakorolt nem csak költők nemzedékére, de a legnagyobb filozófusokra: Nietzschere,
Wittgensteinre és Heideggerre is.
Az idézetek Leopardi Gondolatok (Pensieri) című művéből valók. (Fordította: Ördögh Éva.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése