2015. június 29., hétfő

Akkor is szeretem

“Tudja jól: a szeretet kegyelem, kiérdemelni nem lehet, s bármikor elveszíthetjük!”
(P. J.)


sarkozi_marta

Pilinszky János (1921-1981) és Sárközi Márta (1907-1966) levelezéséből. Közli Széchenyi Ágnes (Menedékház, Magvető, 2004).

*Itt beleolvashat a levelekbe (pdf)

2015. április 18., szombat

Dedikálás

A XXII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon
(Millenáris)
2015. április 25-én,
szombaton 14 órától,
a B 18-as standon
dedikálom
Turulmadár fenn az égen
című könyvemet.


Mindenkit szeretettel várok!

2014. december 16., kedd

Turulmadár fenn az égen

Nemzeti legendárium 1849-1914
(esszék, tárcák)

Regényes és színpadias, petárdáktól hangos kor, amely a forradalom és a szabadságharc után következett, s jórészt a bukott forradalom nimbuszára alapozódott; őszies pompájú, melankolikus századvég, a boldog békeidők végjátékával. Vagy inkább tavasziasan pezsgő, szikrázó századelő? A korabeli sajtót lapozgatva valami különös zamat érződik: valami enyhén sós, jódos mellékíz. Lehet, hogy ez csak a porladó papír illata? Vagy inkább a száz évvel ezelőtti polgár fölfokozott várakozásának, túlcsorduló büszkeségének, kapkodó izgatottságának izmokba, idegekbe, újságpapírba párlódott sói-savai. Mi ez: önbecsülés, biztonság érzet, harsányság, honszeretet vagy túlfejlett nemzeti érzület? Zsurnalizmus? Vajon a kor igazi lelke hol lakik? Az épülő európai nagyváros tágasságában, a király lelkiismeretes gondoskodásában vagy inkább a monarchiabeli hétköznapok közjogi taposómalmában, az adott szó becsületében, a liberális eszmékben, netán az eszlári zsidók ellen indított középkorias, balkáni ízű perben, a kelmék, bőr- és gyarmatáruk megbízható minőségében, a gyógyfürdők és ivókúrák jótékony hatásában, vagy inkább az orfeumokban és mulatókban, Munkácsy Honfoglalásának komor méltóságában, netán Szinyei Majálisának gyengéd fényeiben? Talán az ismert képek és szavak mögött.
A magyar történelem ismétlődő, körkörös csapdáit a forradalom és szabadságharc bukása utáni időszaktól kezdtem el vizsgálni. Persze, kezdhettem volna korábban is. A nemzeti érzés torzulásai például már ott sejlenek a II. József germanizációs, abszolutista törekvései ellen támadt mozgalomban, amely az 1790. évi budai országgyűlésen kapott először hangot, amikor többen is kifogásolták „a nemzeti érzület nyilvánulásának módját”. Keresztesi József képviselő például, „ki bár igen örvendezett a magyar nyelv és magyar ruha felkapatásának, de azért, mint az öregurak szoktak, zsörtölt a túlságos arany és ezüst sujtás miatt”. Kölcsey pedig, évtizedek múlva, a maga szókimondó módján, egyszerűen „sujtásos nemzetnek” mondta a magyart. Szekfű Gyula Magyarország romlását Trianontól származtatja (Szekfű Gyula: Három nemzedék és ami utána következik). Bibó az 1867-es kiegyezéstől (Bibó István: Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem). Szekfű a „megcsonkított ország”, a trianoni-sokk következményének tartja, hogy a nemzeti érzés eltorzult, egyre inkább a külsőségek felé tolódott. Az úri gondolkodás megmerevedett, főként külsőségekben nyilvánult meg (katolicizmus, neobarokk). Az egyre erősödő dzsentri magatartást pedig igazi magyar átoknak tartotta (elzárkózás, bűnbak-képzés, mindig az idegenek, a bevándorlók, a nemzetiségek kárhoztatása). Pontosan kifejezi ezt az mentalitást a közmondás, ha nekem rossz, „dögöljön meg a szomszéd tehene is”.
Bibó az eltorzult magyar alkatról gondolkodva, érezhetően kárhoztatta a kiegyezés békés útját. Várta a forradalmat 56-ban is, biztos 1990-ben is várta volna. Ebben éppenséggel igaza lehet, talán azért is sikeredett ilyen felemásra az 1989-es rendszerváltás, mert annyira kívülről-fölülről jött. Bibó azt írja, az embereknek meg kell élniük, hogy a saját kezükbe veszik a sorsukat. Viszont azt is tudjuk, a forradalmak mennyi felesleges vérontással, szenvedéssel, igazságtalansággal járnak együtt. Nemrég olvastam az angol történész, Simon Schama könyvét a francia forradalomról (Schama, Simon: Polgártársak: a francia forradalom krónikája. Budapest, Európa, 2001.) Az sem véletlen, hogy éppen egy angol történész írta (írhatta?) meg a francia forradalom hiteles krónikáját. Tanulságos olvasmány. A legnagyobb tanulsága, hogy a rengeteg vér, könny és szenvedés tökéletesen felesleges volt. A késői monarchia, amelyet elsöpört a forradalom, sokkal modernebb államot akart megvalósítani, mint a „forradalmi kormányok”. Persze, van amikor vér, könny és szenvedés nem spórolható meg, abban a helyzetben Churchill sem ígérhetett mást.
Talán nem járunk messze az igazságtól, ha az 1867-es kiegyezést az 1956 utáni, kádári konszolidációval vetjük egybe. Mindkét esetben kiegyeztünk a gyilkossal, Ferenc Józsefből később, kedélyesen, Ferenc Jóska, Kádárból – Kádár apánk lett. Az ország elindult a gazdasági fejlődés út-ján (ahogy Kádár jellegzetes hanghordozással mondogatta), viszont mennyi fölösleges energiát emésztett fel a kiegyezés utáni közjogi viták „taposómalma”, mennyi morális kárt okozott a kádári konszolidáció „gulyáskommunizmusa”. A kádári kompromisszumot nagyon pontosan írja le könyvében György Péter. (Apám helyett. Magvető, Budapest, 2011.)
A 19. és a 20. század „finom áttűnéseit” figyelve sok izgalmas kérdés (csapdahelyzet?) fogalmazható meg. Ízelítőként csupán egyet említek. Haynau, a „vérrel élő szörnyeteg” képe néhány év alatt különös metamorfózison esett át. Éppen tizenhárom esztendő telt el a magyar forradalom vérbe fojtása után, amikor a véres kezű zsarnokot új szerepkörben láthatjuk viszont. Haynau Jókai regényében, Az új földesúrban tűnik föl mint az újmódi gazdálkodók prototípusa. Ankerschmidt, az idegen lovag, kinek magyarosodását (értsd: régi szokásainak levetkőzését) épp oly nagyon kívánjuk, mint más idegenekét, például a zsidókét. Magyarosodásukkal nincs is semmi hiba, s ez a nemzetnek bizakodásra adhat okot. Jókai az Utóhangban mondja el, hogy maga látta, amint „egy este Haynau tábornagy (a nyugalmazott), magyar ruhában, széles szalagú darutollas túri süveggel a fején, a legkizárólagosabb magyar urak társaságában” jelent meg, s ezen erős mondást tette közkinccsé: „Wir Ungarn lassen unsere Rechte nicht confisciren!” (Mi magyarok nem hagyjuk a jogainkat elorozni!)
Még egy nagyon fontos könyvet kell megemlítenem, amely szemléletével nagy hatást gyakorolt rám: Bánffy Miklós Erdély-trilógiáját. Monumentális mű. Éppen, mint Tolsztoj Háború és békéje. Bánffy is azt írta meg, hogyan kapcsolódik egymáshoz magánélet és politika, sors, szenvedély, történelem. Hogy „mindenki szem a láncban”. Hogy megállíthatatlanul sodródunk a világháborúba…
A harmincas évek végén, mikor Bánffy újra érzékelte ugyanezt a veszélyt, mint korábban, az 1910-es években, így ír a regény megírásának motívumairól. ,,Regénytrilógiámat belső kapcsolatból kellett megírnom. Növekvő aggodalommal láttam, hogy dacára annak a szörnyű katasztrófának, ami népünket lesújtotta, senki sem akarta látni a bűnöket, amik odavezettek…Senki sem mondta: ’ezen az úton többé ne járj!’ Senki sem hívta föl nemzetünk figyelmét arra, hogy önmagát is nevelnie kell…össze kell fogjon végre, az igaz erkölcsi egységet alakítva ki önmagában ahelyett, hogy tovább sodortassa magát valótlan álmok útjain és ismét maszlagot szívjon magába vezércikkekből, szónoklatokból – önámító bókokat, csupa csillogó frázist.”
A hatások, támpontok számbavételekor mindnek előtt Krúdy Gyulát kellett volna említenem. Azt hiszem, ő mindent tudott a millenniumi Magyarországról, amit tudni lehetett és azt is, amit még nem. Aminek még nem volt formája, nem volt neve, aminek még nem alakultak ki a gondolatpályái, ami még csak az érzelmeink, vágyaink, szenvedélyeink, szégyeneink, bűneink, büszkeségeink mélyén rejtőzött. A millenniumi Magyarország, ez a regényes és színpadias kor érlelte őt igazi íróvá. Azzal is hatott rám, amit írt, de azzal is, ami két írása között történt vele, a hallgatásaival, az éjszakáival.

Beszélgetés Kun Zsuzsával (Klubrádió)
Bemutató (youtube)
Megrendelhető: Kossuth
Beleolvasok (pdf)

*

Részletek a korábban megjelent munkáimat bemutató írásokból:

  Láthatatlan történelem

Úgy kéne történelmet írni, ahogy Lipp Tamás teszi. A perdöntő apróságokat felidézve, de nem körülményeskedve; mesélgetve, elkalandozva, de pontosan; nagy horderejű történelmi mélyáramokat a szimbólum erejével megragadó hétköznapiságokkal elmesélve. Mert a történelem nem csupán háborúk és politikák jobbára ocsmány története. Szereplői nem csupán királyok, terroristák, forradalmárok és háborús bűnösök, csataterek és évszámok. A történelem mélyárama jeltelen életek, ismeretlen sorsok iszonyú hordalékát görgeti. A történelemnek ez a láthatatlan, jobbára feltáratlan rétege legalább olyan fontos titkokat rejt, mint Hitler koponyája vagy Napóleon alsónadrágja vagy a trianoni szerződés állítólagos titkos záradéka. Erre a másfajta archeológiára – a többi között – Danilo Kiš sorsnyomozó írásai szolgálnak példaként. (Farkas Zsolt: Láthatatlan történelem = Magyar Napló, 1993. szeptember 17. 39-41. p.)

Kánkánia

Lipp Tamás kommentálja, újraírja a tudósításokat, amelyeknek így újfajta jelentőséget ad az elmúlt idő. A különböző, komoly vagy mosolyogtató híranyagok az életet nem egységesen, hanem az események közötti kapcsolatok elrejtésével, a történések párhuzamosságát hangsúlyozva mutatják be; a végtelennek látszó fecsegések mögött azonban megragadható mindaz, ami majd az első világháború végzete felé sodorja az országot… Ez Kánkánia: a “rossz komédiások kora”, ahol kedélyes összeesküvések idézik a szabadságharc traumáját, ahol a teátrális gesztusokból építkező szereplők rendre felcserélhetők, és ahol a föl-föl parázsló nemzeti ellenállás és a köztörvényes bűnözés szálai végérvényesen összekuszálódtak. A szerepek színes kavalkádja ismert és elfeledett arcokat mutat meg. Jól megfér egymás mellett a magyar emigráció nemzetközi tekintélyén fáradozó Almásy és Nedeczky, Krúdy Kálmán, a magyar ugar különleges “tüneménye”, Kossuth Dunai Szövetség-terve és a Szabolcs vármegyében gazdálkodó és magyarul káromkodó – egykor véreskezű – Haynau. És természetesen a millenniumi várakozás minden ünnepével, felfokozott indulatával, az ugor-török nyelvi háborúval, a pártok szónoklataival és tüneményes újdonságaival: Gárdonyi elfeledett Dante-körképével, Fesztyvel és Szinyei Majálisával, Ugron Gábor romantikus Erdély-központúságával, a treuga deit meghirdető Apponyival és Puskás Tivadar telefonhírmondójával. (Legeza Ilona: Kánkánia)

 Az elvesztett önazonosság

Változatok az önazonosság elvesztésére – így is megfogalmazhatók Lipp Tamás esszéi (A sátán körzője). Nem lesz az, ami lehetne a nagytehetségű festő, a Közép-Európa sajátos viszonyait világosan látó politikus és nem éri el célját az ügyvéd-író. Munkácsy 26 évesen elnyerte Párizsban a Salon aranyérmét, keze alól kikerültek olyan képek is, mint Paál László portréja és a Poros út. Mégsem vált belőle a festészet látásmódját átalakító, korszakalkotó művész. Mocsáry Lajos tudta, hogy nem fordulhat egymás ellenébe polgárosulás és nemzeti gondolat, s a magyarral egyenrangú felet kíván látni a nemzetiségekben, de megkapja a “hazaáruló” címkét és kiszorul saját pártjából is. Eötvös Károly pedig, bár az antiszemita hisztéria európai fellángolása idején igazának biztos tudatával hazájának nemzetközi elismerést szerzett, “a nagy per egykori hőse magányosan és elfelejtve halt meg.”
“Sujtásos nemzet”, Kölcsey kifejezése, mint cím telitalálat. Eötvös és Mocsáry szakszerűen kidolgozott európai szellemiségű nemzetiségi törvénye szélsőséges viták kereszttüzébe kerül. Hiszen nemcsak arról van szó, hogy – amint a szerző írja – “a kiegyezés közjogi ellentmondásait – Mocsáry éppen olyan jól látta ezt, mint később Bibó – a konstrukción belül nem lehetett feloldani.” Hanem az is nyilvánvaló lesz, hogy az ellentmondásokat egy anakronisztikus nemzettudattal vélik megoldhatónak. Amit a polgárosuló magyar társadalom, a nemzet számára egy, a történelmet kisajátító elit csoport mint hivatalos eszmét fogalmaz meg, kínál, népszerűsít, sőt erőteljes propagandát fejt ki érdekében. Jellemzői közismertek. Írók és történészek ismételten megvilágították talmi értékeit: kosztümös külsőségek, kiürült függetlenségi eszme, fekete-fehér sémákkal helyettesített, elszigetelt történelem, ahol Európát vagy kizárólag a Habsburg kormányzat jelentette, vagy kizárólag az ősmagyar lovas képviselte a Duna tájon; dac, dölyf, fölény, teatralitás, a múlt nagy neveinek kisajátítása, sovinizmus, fényes sarkantyús csizma, sokszor alpári hang, gyakran demagógia, s visszaélés az emberek őszinte nemzeti érzelmeivel és még sorolhatnám tovább.
Annál fontosabb, hogy ennek az anakronisztikus nemzettudatnak két eddig kevéssé ismert, vagy tán számon sem tartott vonását is kiemeli a szerző: az egyik, hogy csak ellenségek ellenében tudja önmagát megfogalmazni, a másik jellemzője, hogy igényli a “túlhajszolt önigazolást. ” (R. Várkonyi Ágnes: A körző ördöge vagy az elvesztett önazonosság = Élet és Irodalom, 1993/30. 10. p.)

2014. július 10., csütörtök

Liebster award

A Liebster award a blogolók nemzetközi vándordíja. Heiling Beáta javaslatára (Sorsfordító történetek) most én is megkaptam. Őszintén mondom, nagyon jólesett. Köszönöm szépen! A szabályokhoz tartozik, hogy a díjhoz négy kérdés is jár. Ezekre válaszolva a blogger alkalmat kap, hogy az olvasók jobban megismerhessék őt és a blogját. Végül a díjazott is javasolhat egy postot a díjra. Én a nők a politikában íróinak adom tovább a díjat.

liebster award

Válaszaim Heiling Beáta kérdéseire:

Az a pillanat, amikor az embernek meg kell szólalnia, mindig máskor jön el. Húsz éves korban sokkal gyakrabban. Ötven fölött sokkal ritkábban. A magam részéről – így jóval hatvan fölött – már egyre többre becsülöm a hallgatást. A csöndnek egyébként ma nincs nagy keletje nálunk. Mintha félnénk tőle.

Ottlik Géza így válaszolt egy Jézus mibenlétét firtató körkérdésre: „A legfontosabb dolgokról nem tudunk beszélni, vagyis gondolkozni sem. Létezésünk alapjai – a hallgatás mélyén – sértetlenül őriznek ép, teljes tartalmakat… Az író a világ eredeti épségét és teljességét igyekszik visszaállítani. És ha ez egyáltalán sikerül neki, csak a szövegébe beáramló hallgatásokkal sikerülhet.”

Mi az az erő, ami tovább visz az úton, amikor mindenki szembe jön veled? Nem hiszem, hogy ez erő lenne. Talán csak valami egyensúlyra törekvés. Ha a csónak balra dől, én ösztönösen jobbra húzódok. Talán csak ennyi: szeretem a történelmet, s tudom, vannak lázas, eufórikus pillanatok, amikor a legnagyobb szükség lenne az okos, halk, érvelő szóra. Ilyen volt például a trónörökös meggyilkolását követő időszak, akkor mindenki az eljövendő háború lázában égett. Tizenöt millióan haltak bele. Vagy amikor az első és második bécsi döntés értelmében visszakaptuk az elcsatolt területek egy részét. Kevesen látták és még kevesebben mondták ki, hogy nagy baj lesz még a hitleri Németország halálos öleléséből.

Szóval, szeretem az okos, becsületes vitákat, amelyek egyre ritkábbak és nem szeretem a törzsi szenvedélyekkel, a hitek bunkósbotjával hadonászókat. A diktátorok eszelős tekintetétől pedig egyszerűen borsódzik a hátam.

A világot nem az írók alakítják, hanem a politikusok. Ezért is választottam a nők a politikában blogot.  Nagyon nagy szükség lenne rájuk.

Igen, becsületesebb, jobb, élhetőbb világot képzeltem. Belátom, vágyálom volt. Itt Közép-Kelet-Európában különösen.

És a kérdéseim a nők a politikában post szerzőihez:
Blogjukon mint döntéshozók jegyzik írásaikat. Ez egy teamet jelent? Örülnék, ha legalább azt elárulnák, milyen szinten döntéshozók? Jó lenne, ha szemléletüket megfelelő szinten tudnák képviselni.

Mi a legfőbb akadálya ennek? Mit kellene tennünk nekünk férfiaknak az akadálymentesítésért?
Kik a legfőbb női politikus példaképeik, és miért éppen ők?

Európában melyik országban kapják a legjobb hátszelet a női politikusok? Mit gondolnak, vajon miért éppen ott?

Végül csupán egy megjegyzés. Szívesen venném, ha áttekinthetőbb, központozottabb, hivatkozásokkal, képekkel gazdagabban illusztrált lenne egyébként nagyon értékes tartalmakat hordozó blogjuk.

Sok sikert kívánok Magyarország devalvált hitelű, macsó-politikus-társadalmának megújításához!

Lipp Tamás

2014. június 28., szombat

Weimari idők







Nem régen láttam Tölgyesi Pétert a tévében. A többi között arról beszélt, hogy nincs ma az országban még egy politikus, aki annyira értené a magyar nép lelkét, mint a mostani miniszterelnök. Tölgyesit okos, elfogulatlan politikai elemzőnek tartom. A Fidesz alapító tagjai közé tartozik, részt vett a rendszerváltást előkészítő kerekasztal-tárgyalásokon. Horn Gyula állítólag legalább annyira kedvelte őt, mint Antall József. Azt, hogy Tölgyesi – a ­miniszterelnöknél ­­már említett okból  nagyra becsülte Horn Gyulát is, az interjúban többször megerősítette.   

Tölgyesi arról már nem beszélt, hogy a népvezérek általában jól értették, értik a nép nyelvét, s voltak olyanok is, akik a választásokon nem csak kétharmados többséget szereztek, hanem olykor a kilencven százalékot is meghaladták. A történelemben, sajnos, az is előfordult már, hogy a Vezér akarata végül diadalra jutotott –  lásd Leni Riefenstahl: Az akarat diadala c. filmjét –, s ezzel nem csak hazáját, hanem kis hiján az egész világot pokolra taszította. Egy mondat erejéig talán ezekről a történelmi példákról sem érdektelen megemlékezmi.

Most olvasom a Bűnbakminden időben c. gyűjteményes kötetet. Kiss Zsuzsanna kiváló tanulmánya, a Hősök és bűnbakok a weimari Németországban különösen hátborzongató. Aki meg akarja érteni a mostani idők szavát, annak föltétlen érdemes elolvasnia.

Joan Baez pedig, mint a „szabadság nagyasszonya”, jutott eszembe. The Best Of című albumát minden időben ajánlom, de most különösen, tekintettel az elkövetkövetkező kusza, zord, s valószínűleg egyre zordabb, szabadsághiányos, hónapokra, évekre. ­

P.S. Miután elkészültem a bejegyzéssel sokáig gondolkodtam, hogy megnyomjam-e a közzétesz gombot. Jézusom, ezek már az öncenzúra első jelei? Mostanában egyre többször jut eszembe annak az autósnak az esete, aki az autópályán szembe megy a forgalommal, s amikor a rádióban azt hallja, vigyázat, egy őrült szembe megy a forgalommal, azt gondolja: egy? Mind!

2014. február 15., szombat

Giacomo Leopardi: Gondolatok




A színlelésről

Vannak, akiknek az a sorsuk, hogy mindenben a rövi­debbet húzzák. S nem azért, mert tapasztalatlanok, vagy mert kevéssé isme­rik az embereket, hanem mert csökönyös természetük okán nem tudnak felhagyni az egyszerű viselkedéssel, hiányzik belőlük a színlelés képessége, meg az a magam sem tudom, miféle hazug és mesterkélt modor, melyet viszont a többiek, még a balgák is, akár akaratlanul is, mindig magukra öltenek, s melyet a külső szemlélőnek, de saját maguknak is, nehezen sikerül elválasztani természetes viselkedésüktől… Hiányzik belőlük a világban használatos modor, de nem erényességből vagy saját elhatározásukból, hanem mert teljesen hiábavalónak bizonyul minden arra irányuló igyekezetük és vágyuk, hogy azt elsajátítsák. Így számukra nem marad más hátra, mint hogy lélekben alkalmazkodjanak a rájuk kirótt sorshoz, és mindenekelőtt arra kell ügyelniük, hogy ne akarják eltitkolni vagy elrejteni a rájuk jellemző őszinteséget és természetességet: mert sosem hatnak olyan ellenszenvesnek vagy olyan nevetségesnek, mint amikor színlelni próbálják a többiek megszokott színlelését.

Az unalomról

Az unalom bizonyos értelemben a legmélyebb emberi érzelem. Nem mintha osztanám azokat a következtetéseket, melyeket ennek elemzéséből nem egy filozófus levont, hanem mert úgy vélem, tulajdonképpen az unalom fejezi ki azt, hogy egyetlen földi dolog, jobban mondva az egész világ sem elégíthet ki minket: nem jelent mást, mint elgondolni a tér mérhetetlen kiterjedését, a világok számát és csodás terjedelmét, s úgy találni, hogy mindez kevés és kicsiny saját lelkünkhöz mérten; elképzelni a világok végtelen számát, a végte­len univerzumot, s érezni, hogy lelkünk és vágyaink még ennél az univer­zumnál is nagyobbak; folyton elégtelenséggel és semmiséggel vádolni a dol­gokat, s elszenvedni a hiányérzetet meg az ürességet; s ezért szerintem az unalom az emberben lakozó nagyság és nemesség legnyilvánvalóbb jele. Kö­vetkezésképp az unalmat kevéssé ismerik az érzéketlen emberek, s igen ke­véssé vagy egyáltalán nem az állatok.

Emberi színjáték

Ahogyan szinte minden nő, ugyanúgy általában a férfiak is, főként a gőgösebbjei, közönyt és megvetést mutatva jutnak előre és nyernek csatát, ill. szükség esetén oly módon, hogy színből úgy tesznek, mintha nem törődné­nek a közönnyel és a megvetéssel, és semmibe vennék őket. Mert ugyanaz a gőg, amely számtalan embert visz arra, hogy lekezelően bánjon az iránta alázattal és tisztelettel viseltetőkkel, őt magát olyanok megbecsülésének és elis­merésének hajszolására készteti, akik nem törődnek vele vagy nyilvánvalóan rá se hederítenek. Ebből aztán nemritkán, sőt igen gyakran szellemes bú­jócska születik két ember között, s nem csupán a szerelemben: amikor is ma az egyik a közömbös és a másik az odaadó, holnap meg fordítva, az előbbi az odaadó s az utóbbi a közömbös. Mi több, azt lehet mondani, hogy valami ha­sonló játék megfigyelhető az egész emberi társadalomban is; hogy az élet minden szelete tele van olyan emberekkel, akik az érdeklődésre elfordítják a fejüket, a köszönésre nem válaszolnak, a közeledésre elmenekülnek, de mihelyt valaki hátat fordít nekik vagy elhúzza a száját, visszafordulnak, földig hajolnak és buzgón utána rohannak.

*

 
Giacomo Leopardi (1798–1837) olasz költő, filozófus. Már húszéves korában nemzetközi tekintélyre tesz szert klasszika-filológiában. A Nápoly környékén pusztító kolerajárvány élete teljében, 38 éves korában ragadja magával. Életműve nem tűnik nagynak, hiszen 34 vers, hét töredék, huszonnégy filozófiai dialógus, egy szatirikus politikai eposz és a jegyzetfüzete maradt az utókorra. Mégis nagy hatást gyakorolt nem csak költők nemzedékére,  de a legnagyobb filozófusokra: Nietzschere, Wittgensteinre és Heideggerre is.

Az idézetek Leopardi Gondolatok (Pensieri) című művéből valók. (Fordította: Ördögh Éva.)