(Megjelent A Reggel 1925. május 8-i számában)
Amennyiben érdekel, most emlékirataim összeállításával foglalkozom,
mert jelenleg nincs tudomásom olyan átkozottan ábrándos filozopterről,
aki valaha is hajlandó volna igazságosan írni ennek a korszaknak
csapdába jutott íróiról.
Úgy érzem, hogy még sokáig csak abból a szempontból ítélték meg a
szeplős műbírálók a korszak íróinak működését, hogy mely pártköröknek
mindennapi látogatói. Miután én abban az időpontban, tehát estefelé,
amikor a pártkörökben ki kellene fejteni irodalmi programomat: többnyire
aludni szoktam (mert nagyon kíváncsi vagyok madaraim reggeli
énekelgetésére), nem reménykedhetek abban, hogy bármelyik pártkörhöz
tartozó irodalmi hullabogárnak is eszébe juthatnék akkor, amidőn már nem
leszek… Annál kevesebb érdeklődést várhatok az eleven, sündörgő, jól
fölfogott érdekű irodalmi műbírálattól, amelynek napjainkban nincs is
olyan nagy jelentősége, mint például abban a romantikus korban, amikor
Gyulai Pál vagy Rákosi Jenő néhány odavetett sorával forradalmakat
idézett elő az irodalmi társaságokban. (Csak forradalomról ne halljunk,
kedves Miklós, még az irodalomban sem: régen elszegényedtek azok az
egykori főpincérek, akik az irodalmi forradalom zászlója alatt némi,
korlátolt hitelt nyitottak azoknak az íróknak, akik egész nap a
kávéházban vagy a kocsmában ültek.) Tehát csak maradjunk annak a
megállapításánál, hogy az irodalmi bogarászásnak nincs semmi jelentősége
napjainkban; a műbírálók írhatnak bármit, mézédeset vagy epekeserűt
valamely író munkájáról: a dolognak nincsen semmi sikere, a közönség
éppen úgy tartózkodik a földicsért könyvnek megvételétől, mint azokétól a
könyvekétől, amelyeket sárbarántanak. Alig hiszem, hogy akadna
napjainkban olyan naiv magyar író, aki előre köszönne kritikusainak.
Ez az a korszak, kedves Miklós, amikor még azok az írók se érvényesülhetnek, akik a tornából annak idején jelest kaptak.
Nincsen egyéni hang az irodalomban; bár szentül meg van győződve
mindegyik tollforgató, hogy ő mást ír, mint a vetélytársa, így
megnyernek különböző versenyeket, amelyeknek annyi pályadíjuk sincs,
mint a népünnepélybeli hurkának és kolbásznak, amelyet mindig magas
póznára akasztottak. Elérnek olyanféle sikereket, hogy az ajándékul
adott új könyvüket elfogadják tőlük. Kierőszakolhatják, hogy a párttagok
megdicsérjék őket. Irányt szabhatnak boldogtalan fiatalembereknek,
akik valamely elátkozottság révén még manapság is az irodalmi pályára
kívánkoznak. Írhatnak egymásnak azok, akik délutánonként a kávéházi
asztalnál találkoznak. De az a régi világbeli lelkes olvasó, aki
mindenható patrónusként állott minden valamirevaló író háta mögött:
köddé, káposztává; mindennapi ebédévé válott… Próbálj meg könyvet
eladni olyan jóképű úriembernek, aki családostól együtt még nem ebédelt
aznap]
A könyvkiadói pálya igen szép tekintélyt szerzett valaha, amikor a
könyvkiadónak módjában volt ismeretlen írókat fölfedezni, meglevő
íróknak propagandát csinálni. De ma, a kiábrándulások korában, a
könyvkiadó ugyancsak a nagykalapú kritikusok sorsára jutott, eszeágában
sincs köszönni valakinek e férfiaknak, mint ahogy nem szokás üdvözölni a
vagyonbukott embereket sem. Nem mondhatom neked, hogy az írók részéről
egészen igazságos volna ez az eljárás a könyvkiadóval szemben, aki
utóvégre a múlt időkben megfelelt a maga kötelezettségének még a
legkeserűbb írókkal szemközt is. Lehet, hogy a könyvkiadóknak még akad
rejtegetett pénzük szalmazsákjukban; lehet, hogy az ő gyáva csüggedésük
is okozója annak, hogy a közönség többé nem tartja szükségesnek a
könyvvásárlást; lehet, hogy majd százfelől rohanják meg azt a vidéki
könyvkiadót, aki kétesztendei pauza után elhatározta magát, hogy az én
könyveimet újra kinyomtassa… lehet, hogy a könyvkiadók is okai voltak
annak, hogy a közönség annyira iszonyodik a könyvektől: drágán, rossz
papiroson, ízléstelenül nyomtatták a könyveiket és talán még többet
akartak keresni rajtuk, mint a békeidőkben, Nagymagyarországon. Ámde,
mégsem lehet mindenért felelőssé tenni az írókat ért szenvedésekért a
könyvkiadókat. Nem lehet pártoknak, embereknek, mulandó kurzusoknak írni
komolyan, tisztességesen, odaadással, valamint nem szabad a szemközt
álló pártok szolgálatába sem szegődni.
Félek, hogy az írók bajának az is okozója, hogy a közönségnek alkalma
volt az írók hasába látni. Az elmúlt években, amikor jóformán mindenki
„levizsgázott” Magyarországon: az írók sem maradhattak távol az
általános jelentkezéstől. Az írók elárulták magukat, hogy földi
szenvedélyek, gyalogúti izgatottságok, kenyérszagú meggyőződések,
huncutkodások, érdekek, politikai fölfogások vezetik tollaikat,
amelyeknek pedig érintetlenségében még mindig úgy hitt az
olvasóközönség, mint a menyasszonyéban… A könyvkiadókon kívül az írók
magukat is okolhatják, ha bármely pártállású vevőnek sem jut eszébe
befordulni a könyvesboltba, hogy műveiket megvásárolja. Elég politika
van az utcán és a piacon – a könyvesbolt csöndjébe éppen a politikai
kurjongatások elől szeret bemenekülni a vásárló. Vale!
* A levél címzettje Lázár Miklós (Nyíregyháza, 1887. március 22. –
Badenbei Wien, 1968. november 15.), Krúdy földije és barátja, aki 1921-ben
A Reggel címen indított “polgári radikális” lapot Budapesten.