“Nem az események fontosak, hanem a szemlélet – írtam 1977.
január 5-én a naplómba. – A szemlélet (mint optika) változtatása. A beszűkülés,
a hátrálás: lassú halál. Nyitni kell. Nem az életünk szereplőit és tárgyait
kell kicserélnünk, hanem a nézőponton változtatni.” Sohasem tudtam a nézőponton
változtatni, nem volt türelmem. Többnyire egyetlen elszánt gesztussal
metszettem ki magamat családból, szerelmekből, barátságokból. Hogy mindig
tiszta lappal kezdhessek. Merev, mondhatni irodalmi formák között hányódtam. Leírtam
mindezt levélben, naplóban 1977 óta többször is.
Nemrégen olvastam Máté Gábor, a Vancouverben élő pszichiáter
könyvét, A
sóvárgás démonát. (Alcím: Ismerd
meg függőségeidet!) Azóta tudom, hogy nem az irodalmi formák, még csak nem
is az én irodalmi formáim merevek, hanem sejtmembránjaim.
Ha ugyanis hiányoznak az esszenciális
zsírsavak, a sejtek falai rugalmatlanok lesznek, és így nehezebb a
tápanyagok és információt hordozó molekulák (hormonok, idegi ingerület átvivő
anyagok) felvétele, leadása; egyszóval: a sejtkommunikáció.
Az omega-3 zsírsavak (legtöbb a halolajban van) az egész szervezet normális
működéséhez szükségesek, de hiányuk leginkább az agyban mutatkozik meg, „olyan
hatást eredményez, mint amikor egy hálózatban zárlatos, elvékonyodott vagy
lazán kapcsolódó vezetékek vannak: romlik a vezetés hatásfoka, nő a vezetési
veszteség, nő a rendszer ellenállása” (Szendi
Gábor). Ha hiányoznak az esszenciális zsírsavak, az agy működési
rendellenességekkel reagál: tompaságot, érdektelenséget, apátiát,
ingerlékenységet, irritabilitást, agresszivitást, kedélybetegséget mutat. Gyermekeknél
az omega-3 hiánya hiperaktivitást, figyelemzavart okozhat.
Ennek a népszerűen csak depinek nevezett állapotnak
legpontosabb szépirodalmi leírását Jonathan
Franzen: Javítások című regényében olvastam. Az öreg Alfredot, akin demenciát, skizofréniát, és
Parkinson-kórt diagnosztizáltak, így jellemzi a felesége (tényleg jó néha olyan
írók szövegeit másolni, akiket szeretünk): „És micsoda dolog az, hogy éjszaka
megpróbálja felakasztani magát az összecsavart lepedőjére? Meg hogy ki akarjon
ugrani az ablakon? És azt is nagyon rosszul tette, hogy megpróbálta felvágni az
ereit az evőeszközzel... Alfred annyi helytelen dolgot művelt az életében... milyen
rosszul tette, hogy mindig olyan elutasító volt, és rosszkedvű, és hogy elbújt
az élet elől, és micsoda butaság volt tőle mindig újra és újra nemet mondani
ahelyett, hogy inkább igent mondott volna.” Két éve lakott már Alfred a
Deepmire Otthonban, amikor egyszer csak többé nem fogadta el az ételt. Tovább
húzta, mint bárki hitte volna. A végsőkig ellenállt, végül összegömbölyödve,
kiszáradva, összeaszalódva, csecsemőpózban halt meg.
Javítsunk hát életünkön (és másokén) igenekkel, szeretettel,
írással, naplóval, bloggal, halolajjal – amivel és amíg csak lehet.
Lipp Tamás
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése