„Nincs más
örök élet – írja Szabó Gyula: A
romlás útjain c. regényében –, csak ez:
ha igyekszünk, míg élünk, megélni a magunkéval együtt az elődök életét is,
abban a reményben, hogy a mi életünket szintén megélik majd az utódok – így
fogva ki a halálon.”
Keszthely közelében, Reziben
és Várvölgyön ősidők óta faragásra alkalmas követ bányásztak. 1751-ben
Keszthelyen megalakult az első ács-kőműves-kőfaragó céh. Később, a céhrendszer megszűntével
a városban több önálló kőfaragó műhely is létrejött. Az egyik alapítóról, Halász
Istvánról azt tudjuk, hogy 1874-ben Keszthelyen született, és 1925-ben ott is
halt meg. (Réthelyi Jenő: Útszéli keresztek Keszthely környékén = Ethnographia,
1984/1. 53-79. p.) Egy adat szerint 1905-ben, még legény korában ő is részt
vett a kőfaragók béremelési mozgalmában. Később önálló műhelyt alapított. Réthelyi
Jenő tanulmányában megemlíti, hogy Halász István neve két kereszten szerepel: az
egyik Nemesboldogasszonyfán, a község bejáratánál áll, a másik Szentpéterúr
főútján. Zalakaroson három szoborcsoporton találkoztam a nevével. Vajon a
bibliai alakok (Jézus, Mária, József és Magdolna) közül melyik viselheti az ő
arcvonását?
Réthelyi Jenő azt írja Halász
munkásságáról, hogy „gyenge minőségű kővel dolgozott”. A Zalakaroson látható
szobrai közül csak az egyik őrzi a kő eredeti, rusztikus felületét, a másik
kettőt – felújításkor – bekenték valami sűrű festékkel, amelytől az arcok
lárvaszerűvé merevedtek, mint amikor a nők túl sok alapozót használnak.
A zene: rövid részlet Loreena
Mckennitt: The Mummers Dance c.
lemezéről.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése