(vadak és szelídek)
A helyszín: egy halvány, energiatakarékos égővel
megvilágított tenyérnyi tisztás. Éjjel fél tizenegy. Balról két
fehér, foltos macska, elől a kisebb nőstény, hátrébb a nagyobb kandúr. Óvatosan
lépegetnek. Látványosan vadásznak. A
nőstény rám néz, hosszan kivár, aztán megy tovább. A kandúr utoléri, megböködi
a fejével. Gyorsítanak. Eltűnnek a színpadról. Öt percen belül újra föltűnnek,
ugyanott, ugyanarra, ugyanabban az ütemben vonulnak. De most csak a tisztás feléig,
ott jobbra fordulnak, éppen felém. Húsz méterre lehetnek. Mikor egyvonalba
érnek velem, a nőstény újra megáll, felém fordul, kíváncsiskodik. A messzelátón
át látom, milyen szép feje van, az orra fölött két sárgás folt. Kandúr, épp
mint az első körnél, beéri a nőstényt, a fenekéhez dörzsöli a fejét. Aztán mindketten
el.
Alig telik el fél óra, újabb látogató tűnik föl a színpad
jobb sarkában. Éppen ott, ahol korábban a fehér macskák. Zömök, szürke, erőteljes
test, egy tömbből faragott fej. Átható tekintet. Magányos méltóság. Vadmacska villan át az agyamon. Óvatosan
a szememhez emelem a távcsövet, mire belepillantok, a macska már sehol. Úgy
eltűnt, mint a kámfor. Semmi látványos vadászat? – kérdezem csalódottan. Talán
ott sem volt?
Másnap reggel fél hét, ugyanott. Az asztalon kávé, dzsem, pirítós. Újabb
macska – ezúttal jobbról. Ez még kölyök, fekete, zöldszemű, pipaszár lábakkal. Kíváncsian
néz, hatalmasakat ugrik, aztán a földre veti magát, megfordul, hempereg.
De a fejét föltartja, neonzöld szeme egyfolytában villog ránk, mint a szemafor.
Talán azt kérdezi: tetszik-e? Aztán még egy végső nagy ugrás. Már talpon van. És
már el is tűnt. Ennyi volt – mondta…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése